Agócs Mihály: Ott kell állnunk az utódok mellett!
A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Agócs Mihály kajaktréner, a KSI mesteredzője, több olimpiai és világbajnok nevelőedzője osztja meg a gondolatait az ifjú sportolók edzővé válásáról.
Nagyjából harminckilenc évvel ezelőtt érkeztem meg egy őszi napon a vízitelepre, a kajakozás szerelem volt első látásra. Viszonylag későn kezdtem el, és különösebben nem voltam tehetséges benne, de annál lelkesebb és szorgalmasabb. Egy pont után azonban be kellett látnom, hogy nem fogom elérni a legnagyobb céljaimat, ettől függetlenül nem akartam elszakadni a sportágtól. Tudtam, hogy nem lennék képes irodában ülni, így már egészen fiatalon elkezdtem segíteni velem foglalkozó szakembereknek, tizennyolc évesen pedig jött az első lehetőség, hogy kezdő, társadalmi edzőként kipróbáljam magam. A munka azóta sem állt meg.
Úgy gondolom, a hosszú időn át bármelyik sportágat űzők közül sokakban felvetődik a gondolat, hogy de jó lenne edzősködni. Ennek a szakmának megvan a szépsége, a romantikája, ha pedig a kajakról beszélünk, a fiatalok azt látják: ülünk a motorcsónakban, fogjuk a stopperórát, vezényeljük az edzést, ami valóban idilli állapot, főleg a meleg nyári napokon. „Az edző jutalma a napsütés” – mondta egy számomra nagyon kedves, nálam idősebb kollégám. Ám ha valaki jobban beleássa magát, látja, hogy ennek a szakmának is megvannak az árnyoldalai. Hogy maradjunk az időjárásnál: az októberi hidegben, szakadó esőben máris másképp néz ki az az említett tréning. Persze, ennél sokkal nagyobb kihívások is érhetik az utánpótlásedzőt, amit a fiatalok nem észlelnek. Nyáron például alig találkozol a saját gyermekeiddel, a hét végén pedig következik a verseny. Négyéves volt a kislányom, amikor azzal fordult hozzám: „Nagyon jó, hogy ennyi időt töltesz azokkal a gyerekekkel, de most már legyél velünk is”.
Emiatt mondom az edzőaspiránsoknak: először kapjanak teljes képet a hivatásról, és csak utána vágjanak bele, mert rendkívül felelősségteljes munkáról van szó. Ha jól csináljuk, a gyerekek elkezdenek kötődni hozzánk, azt követően pedig már nem hagyhatjuk őket cserben. Ahogy Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című könyvében a róka mondja a főhősnek: „Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
Amikor én kezdtem társadalmi edzőként, ingyen, a sportág iránti szeretetből végeztem a munkámat. Ma ezt sokan könnyű útnak gondolják, az első nehézségeknél pedig már csökken a lelkesedés. Szerencsére ellenpélda is akad, többekben látok lehetőséget arra, hogy jó utánpótlásedzők legyenek.
A szakmánkban nem kimondott cél, hogy keressük az utódainkat, terelgetni nem igazán lehet a fiatalokat ebbe az irányba; a motivációnak belülről, mélyen kell kialakulnia. Akiben viszont észrevesszük, azt fel kell karolni.
Jó néhány olyan versenyzőm volt és van, akiből edző lett, velük – ha van rá igény – konzultálunk, sőt én is kértem már tanácsot tőlük. Át kell adni a tudást; akkor tudunk egységes, jó kajak-kenu sportot csinálni idehaza, ha minél többen, minél magasabb szinten leszünk képzettek.
És, hogy melyik a nagyobb öröm, ha a kezünk közül nemzetközi szinten is eredményes versenyző kerül ki vagy ha remek pedagógus, jó utánpótlásedző nő fel mellettünk? Erre aligha lehet válaszolni. Miközben elmondhatatlanul büszke vagyok az összes dobogós helyezésre, a munkánk lényegének azt tartom, hogy olyan embereket neveljünk, akik a sportban, vagy azon kívül is megállják a helyüket. Nem tudom, kitől származik az idézet, de a versenyzőimnek sokszor mondom: „Ha érem nélkül nem érsz eleget, éremmel sem fogsz”.
Agócs Mihály
a KSI kajakedzője
(Kiemelt képünk forrása: KSI)
