Kocsis Márta: Találjuk meg az egyensúlyt a médiával is!
A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlásedzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Kocsis Márta a Tatabányai Vízmű SE úszóedzője, a 15 éves olimpikon és ifjúsági Európa-bajnok Jackl Vivien trénere osztja meg gondolatait arról, hogyan lehet edzőként segíteni a versenyzőnek, amikor a média túlzó jelzőket használva, szuperlatívuszokban ír a teljesítményéről, ezzel extra terhet téve rá.
Minden versenyzőnek eltérő a személyisége, ezért mindenki másképpen áll a médiához is. Akad olyan, akinek ez könnyedén megy, nem kell tanítani neki, mert természetesnek veszi a nyilvánosságot, de sok olyan gyerek van, aki nem szereti a felhajtást maga körül. Ez viszont nem döntés kérdése:
Persze nem muszáj és nem is szabad minden felkérésre igent mondani, időről időre mégis kell adni magából a versenyzőnek valamit az újságíróknak, általuk pedig a szurkolóknak.
Mi próbáljuk megtalálni az egyensúlyt az igenek és a nemek között úgy, hogy az a sportolónak az a lehető legkomfortosabb legyen. Érdekes kérdés például a szülők viszonya a helyzethez, ugyanis ők kezdetben – érthető módon – azt szeretnék, ha minél több felületen megjelenne a gyermekük, hiszen nagyon büszkék rá. Idővel aztán ők is belátják, hogy a média nem minden, és az élsportoló tinédzserek nem mindig szeretnek kamerák előtt állni. Azt gondolom, hogy sok esetben a szülőknek még nehezebb is megtanulniuk kezelni a hirtelen jött nyilvánosságot, mint a gyerekeknek, de, mint a legtöbb kérdésben az életben, sok-sok beszélgetéssel, közös döntésekkel ki tudjuk találni, mi a legjobb megoldás.
A gyerekek esetében megértőbbek az újságírók is. Ha valamilyen megkeresésre nemet mondunk, annak oka van, és ezt tiszteletben tartják. Vivien szüleivel igyekszünk annyira közel engedni a médiát, amennyire az még kényelmes, ám arra nincs ráhatásunk, milyen jelzőket használnak a szerzők egy-egy kiugró eredmény után.
Amikor a sportág egyik legendájához hasonlítják a fiatalt – esetünkben többnyire Egerszegi Krisztinához –, azt sem tartom szerencsésnek, mert ő egy volt, nincs belőle több. Nem kell olyannak lenni, mint ő, nem kell hozzá hasonlítgatni senkit, hiszen mindenki önálló egyéniség. Az időeredményeket sem érdemes összevetni korábbi korszakok számaival, mivel a sportban továbbra sincs „ha”.
Egy ponton túl mi, edzők kevesek leszünk ahhoz, hogy a média kezelésében segítsünk a versenyzőnek, akkor már be kell vonni a mentáltrénert, a sportpszichológust. Persze beszélgetünk a sportolóval, de
Olyan is előfordul, hogy a gyerek eleinte nem érti, miért kellene neki sportpszichológus, de ha türelmesen elmondjuk neki többször, hogy miért lenne hasznos, idővel változik a véleménye.
Összességében a rivaldafényről azt gondolom, hogy azt a legtöbb kiemelkedő sportoló nem kedveli. Aki tényleg a munkával, az edzéssel foglalkozik, annak nincs ideje szerepelni akár a hagyományos, akár a közösségi médiában. Nincs semmi baj azzal, ha valaki szereti kihasználni ezeket a felületeket és szívesen nyilvánul meg, de nekem az a tapasztalatom, hogy a legjobbak inkább távol tartják magukat ezektől.
Kocsis Márta
úszóedző
(Kiemelt képünkön: Kocsis Márta és tanítványa, Jackl Vivien Forrás: musz.hu)
