Petrov Árpád: Mindenkinek találunk célokat
A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő szituációt, és elmondják, azok megoldására, kezelésére milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Petrov Árpád, az UNI-Győri Úszó SE vezetőedzője osztja meg gondolatait arról, hogyan kell kezelni a kevésbé tehetséges, ám lelkes gyerekeket, miképpen érdemes kommunikálni a karrierkilátásokról a versenyzővel és a szülőkkel.
A kevésbé tehetséges gyerekek jóval többen vannak, mint a kiugróan jó képességű társaik. Nagyon sokaknak el kell fogadniuk azt, hogy nem lesz belőlük olimpikon – de ez igazából több gyerekkel fordul elő, mint ahánnyal nem, tehát gyakori jelenségről beszélünk. Pedig ők is lelkesek, elvégzik ugyanazt az edzésmunkát, mint mások, mégsem tudnak odaérni a legjobbak közé. Nem egyszerű helyzet, és ilyenkor nekünk, edzőknek nagy szerepünk és fokozott felelősségünk van.
Azoknak a gyerekeknek is fel lehet vázolni távlati elképzeléseket, akik nem tartoznak a legtehetségesebbek közé. Ha túlzó elvárásokat állítunk eléjük, a sorozatos kudarcélmények miatt elmehet a kedvük, mivel nem fogják teljesíteni azokat, viszont, ha túl könnyen abszolválható célokat jelölünk meg, megunják a sportot.
Amikor új úszó érkezik a csoportomba, leülök vele – van, hogy a szülei is csatlakoznak –, hogy kijelöljük közösen azt az utat, amin végig fogunk menni, meghatározzuk a célokat és az azok eléréséhez szükséges teendőket is átbeszéljük. Azt nagyjából lehet tudni, hogy milyen életkorban, milyen időeredmény és edzésmennyiség kell ahhoz, hogy valaki nemzetközi karriert építhessen vagy amerikai ösztöndíjhoz jusson – és vannak, akikre nem várnak ilyen sikerek, de egészséges és sportos életük lesz. Az utóbbi kategóriába tartozó gyerekek esetében nagyon figyelek arra, hogy még az esélye sem legyen meg annak, hogy a tanulmányi eredményei vagy a szociális kapcsolatai rovására menjen az úszás.
Persze nehéz megítélni, hol a határ, melyik az a pont, amikor már nem érdemes folytatni az élsportot, és inkább az iskolára kell koncentrálni, illetve mikor lehet priorizálni a versenyzést valamelyest a tanulással szemben is akár. Mondok erre példát.
Ha valaki kijutott az ifjúsági Európa-bajnokságra, de közben ének-zenéből nem ötös, az szerintem nem tragédia, ő koncentráljon azokra a tárgyakra, amelyekből érettségizni fog.
De volt olyan srác a csoportomban, akinek mondtam, hogy nem kell minden edzésre járnia, elég reggelente jönnie, délután meg járjon inkább nyelvórára, informatikai képzésre vagy bármi ilyesmire. Ám ő annyira szerette az edzéseket meg a közösséget, hogy nem tudtam rábeszélni erre, nem hallgatott rám, és ugyanúgy jött továbbra is az összes tréningre. Hozzáteszem, nem aggasztott annyira a helyzet, mert a fiú kitűnő tanuló volt.
Az edzők felelőssége komplex: nemcsak a nagyon ígéretes versenyzőket kell kiszolgálni, hanem azt is, aki attól, hogy éveket tölt el a medencében, és úszik, egészséges felnőtt lesz.
Egyébként azt látom, hogy a sportban mindig a tökéletességre, a profizmusra törekszünk, de
A kevésbé tehetséges gyerekek szüleinek a hozzáállása változatos. Aki bízik az edzőben, az elfogadja, ha elmondom neki, hogy nem lesz olimpikon a gyerekéből, és ennek megfelelően együtt tudjuk terelgetni a fiatalt. Aki viszont bizalmatlan, annak nem lehet elmagyarázni, hogy nem az ő fia, lánya a legjobb a világon, így pedig nagyon nehézzé válik a közös munka – ez a szituáció hatalmas kihívás a sportoló számára is, ezért ilyen esetben érdemes mielőtt külsős szakember segítségét igénybe venni.
Petrov Árpád
úszóedző
(Kiemelt képünk fotósa: Máj Tamás/Utánpótlássport)
