Tomanóczy Tibor: Mindenkinek meg kell találni a helyét a csapatban

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő szituációt, és elmondják, azok megoldására, kezelésére milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Tomanóczy Tibor, a korábbi 152-szeres válogatott röplabdázó, a DSE Röplabda Akadémia szakmai vezetője, a dunaújvárosiak U20-as és felnőttcsapatának vezetőedzője osztja meg gondolatait arról, hogyan érdemes bánni a később érő fiatalokkal, a tehetségesnek bizonyuló, de a kortársaikhoz képest aktuálisan még hátrányban lévő játékosokkal.

A röplabda olyan sportág, amelyben jól láthatóan a magas játékosok bizonyos kortól jobban tudnak érvényesülni, vagyis a felnőttkor küszöbéhez érve már rengeteget számít, hogy a fiatal sportoló milyen alkatú, milyen fizikummal van megáldva. Ez döntően az U17-es korosztálytól felfelé igaz, miközben az U15-ösök és U13-asok között még jóval kevésbé meghatározó, ennél fogva az alacsonyabb, de labdaügyesebb játékosok is könnyedén megtalálhatják a helyüket a nagyobbak mellett.

A mi sportágunkra is érvényes – hasonlóan a kézi-, a kosár- vagy éppen a vízilabdához –, hogy az edzők mindig a magas, egyben tehetséges és ügyes gyerekeket keresik.

Természetesen, mindig akadnak olyanok, akiken már korán látszik, hogy jó labdaérzékkel és mozgáskoordinációval bírnak, ám a magasak általában egy fokkal ügyetlenebbek, és később érnek be fizikálisan és pszichésen is.

mert hiába termetesebbek az átlagnál, a fizikai paramétereikből fakadó előnyt még nem tudják kihasználni a pályán. Ami persze érthető, hiszen ők jellemzően hirtelen nőnek meg, és szétesik a mozgáskoordinációjuk; szinte minden mozdulatsort, illetve technikai elemet újra meg kell tanulniuk. Nekem például volt olyan játékosom, akivel egy évadon belül ugyanez háromszor is előfordult: háromszor nőtt viszonylag sokat, és mindig az alapoktól kellett felépíteni a mozgását.

Amikor tizenöt évvel ezelőtt belevágtam az edzősködésbe, kezdő trénerként még nem igazán figyeltem ezekre a tényezőkre, de idővel egyre több gyerekkel foglalkozhattam, és több tapasztalatra tettem szert, egyre türelmesebb lettem a magas fiúkkal.

Mert lehet, hogy ezek a srácok 13-14 évesen még le vannak maradva, ám előbb-utóbb utolérik önmagukat, és játéktudásban egyik évről a másikra, akár a technikailag ügyesebb, de alacsonyabb játékosokat villámgyorsan megelőzhetik. Ennek köszönhetően az igazán nagyra nőttek legkésőbb az U17-es korosztályhoz érve – amikor már a háló is olyan magasságra kerül, mint a felnőttmezőnyben – elkezdik ténylegesen bontogatni a szárnyaikat, és megmutatni a bennük rejlő potenciált.

Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyszersmind az alacsonyabb játékosokról le kellene mondanunk, vagy hogy nekik innentől kevesebb lehetőség fog jutni a játék során.

Azok, akik kellően kitartóak és alázatosak a sportáguk, a csapattársaik, illetve az edzőik iránt, továbbá sajátjuk a szükséges dinamizmus, akkor a ruganyossággal, a robbanékonysággal kompenzálni tudják azt a pár centi jelentette mínuszt. Más poszton – éppenséggel feladóként vagy liberóként – ugyanúgy a csapat hasznos tagjává válhatnak, mint a 195 centis vagy még magasabb játékostársaik.

Edzőként az a feladatunk, hogy mindenkinek megtaláljuk a helyét, a szerepét az együttesen belül, méghozzá úgy, hogy azt érezze: szerves része a csapatnak –

Ez nemcsak az adott fiatalnak fontos üzenet, hanem a szüleinek is pozitív megerősítést ad: azt látják, hogy a gyerekük olyan helyen sportolhat, ahol, ha kisebb szerephez is jut, de megbecsülik. Persze gyakran okoz fejtörést, hogy mindenki esetében megtaláljuk, mire lehet alkalmas, a hitvallásom azonban az:

Lehet, hogy nem lesz mindenkiből válogatott röplabdázó, de a mi feladatunk ennél nemesebb: mindannyiukból sportembert kell nevelnünk.

Az edzői szakmában az említett átmeneti években a két legfontosabb dolog a türelem és a kommunikáció. Az edzői pályám elején kicsit „szakbarbár” fejjel gondolkodtam, és inkább a technikai részekre helyeztem a hangsúlyt, kevésbé foglalkoztam a tanítványaim lelki világával. De muszáj volt belátnom:

a mindennapi mentális támogatásra. Ezért is elengedhetetlen, hogy a játékos mindvégig érezze a nyitottságot, azt, hogy a problémáival bátran fordulhat az edzőjéhez. Ezt a bizalmat a legnehezebb kivívni a kamaszok esetében, és

méghozzá azért, hogy az egyensúly, az egység csapaton belül és azon kívül is fennmaradjon.

Azokat a fiatal sportolókat nagyon meg kell becsülni, akik rendszeresen járnak az edzésekre, a versenyekre; legyenek akár magasak, alacsonyak, tehetségesek, kevésbé tehetségesek, mert a manapság ők azok a ritka kivételek, akiket „hősként” említhetünk meg, és őket lehet pozitív példaként állítani a többi fiatal elé.

 

Tomanóczy Tibor
A Dunaújvárosi SE Röplabda Akadémia szakmai vezetője, a klub U20-as és a DKSE extraligás felnőttcsapatának vezetőedzője

 

(Kiemelt kép forrása: DSE Röplabda Akadémia)