Gombola András: Mindig a gyereknek leszek a cinkostársa

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben készített Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Gombola András, a Halásztelki BSE mára igen sikeres vívószakosztályát felépítő tréner osztja meg gondolatait a gyerekeket a magánéletben érő traumák és kísértések kezeléséről.

Nem tudom, hogy ki a jó vagy a rossz edző. Úgy gondolom, hogy ez majd a végén dől el, amikor látható válik, hogy valaki mit épített fel és mit hagyott hátra. A jelenben az edző legnagyobb kihívása a „hogyan”. Hogyan vonzd be a gyereket, hogyan tartsd meg hosszú távon és hogyan foglalkozz vele.

Aztán a közös munka közben egyre jobban megismered a tanítványokat. Megtudod, hogy kinek milyen a családi háttere, kihez kötődnek keményebb történetek, traumák, hol van éppen válás vagy kevésbé törődő, problémás szülő. Nyitott szemmel kell járni a teremben, hogy észrevedd mindezeket.

A szem a lélek tükre, abban sok minden benne van. Több esetben hívtam már be szülőt és mentem el én is családokhoz, hogy megbeszéljük a problémákat, felvázoljuk a jövőt, a terveket. Elmondtam, hogy miben tudok segíteni én, mint edző, mit tud adni az egyesület, de nagyon fontos, hogy ők is partnerek legyenek. Mert ha nincs meg az összhang a gyerek-szülő-edző hármas között, akkor nagyon nehéz előre lépni.

Az egyik hét év körüli tanítványom először vett részt ottalvásos edzőtáborban, és éppen akkoriban váltak a szülei. Átbeszéltük és átsírtuk együtt az éjszakát. Bejött a szobába, megnyugodott, kiment, majd visszajött, és kezdődött minden elölről. Ebből végül nagyon szoros lelki kapcsolat alakult ki, a végén már együtt tanultunk verseket a vívóteremben. Ezzel együtt az otthoni gondok miatt antiszociálissá vált, például bottal verekedett az iskolai szünetben. A tanítókkal is leültem beszélgetni, kerestük a megoldást, és elmondtam, hogy mindenben kész vagyok segíteni. Legalább tíz olyan sportolóm van, akivel hat-hét éves korától kezdve együtt sírok és nevetek. Amikor bekerülök a tanítványom belső szférájába, és megismerem az otthoni problémáit, akkor mindig a gyereknek leszek a cinkostársa, soha nem a szülőnek. A szülők sokszor nem is tudják, hogy milyen mély kapcsolat áll fenn az edző és a tanítvány között.

A csapatunknak az a titka, hogy

Pici korban még csak azt látjuk, hogy valaki nagyon vagy kevésbé ügyes, sportolóalkat vagy kicsit ducibb, de nem tudjuk, hogy milyen lesz tizenöt évesen, mennyi munkát fektet majd az edzésekbe, mennyire lesz kitartó, hol van a fájdalomküszöbe. Ez majd kiderül. Mindenekelőtt a partnerségnek, a lelki kapcsolatnak kell működnie.

A mára többszörös korosztályos világbajnok kerekesszékes vívó, Nádasdy Anna nyolcéves volt, amikor azt mondta, hogy velem szeretne dolgozni. Igazából miatta jöttem Halásztelekre, és vágtam bele az egészbe. Ő volt az első, majd a legidősebb tőrözőm, és szépen fejlődött, a kadétkorosztályban a harmadik helyen állt. Már az Eb-t és a vébét tervezgettük, amikor kiderült, hogy csontrákja van. Ez a legkegyetlenebb dolog, ami edzői karrierem alatt történt velem. Igyekeztem mindenben segíteni neki, elképesztő kitartással felépült, de a bal lába állapota megromlott, és mára a legjobb kerekesszékes vívók közé tartozik, a szakosztályunkban edzői feladatokat is ellát.

Azt is nehéz megélni, amikor a gyerekkel felépítesz egy különlegesen jó kapcsolatot, látod, mennyire ígéretes versenyző, majd a szülők egyszer csak úgy gondolják, hogy szintet lépnének, és elviszik másik egyesületbe. Ilyenkor az edző elgondolkodik, hogy mi a fenének csinálja ezt az egészet… Még azt sem mondhatja, hogy azért, mert pénz van benne, mint külföldön. De aztán mégis beugrik, hogy azért csináljuk, mert

Olyan helyet, ahol felszabadultan, önfeledten érezheti jól, vagyis otthon magát. Hiszem, hogy ez hatalmas segítség nekik. És ha a gyerek felnő, akkor visszagondolva hálásan azt mondhatja, hogy kellő időt szántunk rá, lehetett ránk számítani a könnyebb és a nehezebb életszakaszokban is. A foglalkozásainkon nem az elméleti pszichológia és a szakmai lexikonokból kinyert tudás a meghatározó, hanem az egyszerű hétköznapok tapasztalatainak sora. És a világban persze olyan dolgok is jelen vannak, mint a cigaretta, az alkohol, a drog és a társaik.

Volt egy kislány, akit nagyon tehetségesnek tartottam. Amikor elkezdtem vele dolgozni, olyan volt, mintha korábban egy másik klubban már évekig vívott volna. 14 évesen már a jóval idősebbek között jutott országos bajnoki döntőbe. Kivételes érzéke volt a sportághoz, de egyszer csak jobban kezdte érdekelni a műköröm, a bulizás meg a jövés-menés. Tizedikben kilépett a suliból, estin próbált leérettségizni. Belekeveredett egy gusztustalan társaságba, én pedig az anyukájával együtt igyekeztem a legyorsabban kimenteni onnan. Nagyon rossz edzőként azt látni, ahogyan a tanítványod elkezd lecsúszni. Én is voltam lecsúszott ember, tudom, hogy milyen az alkohol- és a drogprobléma. Nem szabad bagatellizálni a helyzetet, mindig lépni kell, és meg kell oldani miharabb. Ki kell szakítani az ilyen helyről a gyereket.

Akit említettem, ma már jól van, tanul, dolgozik, nem jár abba a társaságba. De az esete kapcsán is felvetődik a kérdés:

Bele kell-e szólni vagy sem? Meggyőződésem, hogy bele. A másik lehetőség, hogy az amerikai módszert alkalmazzuk, amikor az edzőnek kötelező egy méter távolságot tartania a tanítványától, nem foghatja meg a kezét sem, hogy kijavítsa a rossz mozdulatot. Csak felveszi a mesterzubbonyt, leadja az iskolát, megkérdezi, mi újság, as szülők átutalják az edzésdíjat, és ennyi. Nem hiszem, hogy ez a helyes irány…

Adtam egy könyvet a saját sztorimról azoknak, aki a versenyzőink közül már beléptek a kamaszkorba. Nagy mélységeket éltem meg, az említett problémák, függőségek mellett még hajléktalan is voltam. Úgy gondolom, nem tudjuk megelőzni, hogy a gyerek rágyújtson vagy elmenjen bulizni és kipróbálja, milyen megrészegedni. Miképpen azt sem, hogy elessen, és megüsse magát. De azt el tudjuk mondani, hogy ezeknek a cselekedeteknek milyen következményeik lehetnek.

Mindig hangsúlyozom, hogy egyetlen átbulizott éjszaka minimális alkoholfogyasztással is három-négy hét kiesést jelent a felkészülésből. Tudhatják a példámból, hogy milyen a padlón lenni, de azt is, hogy miként lehet onnan felállni, és a nulláról építeni valamit. Igyekszem velük megértetni, hogy ha a munkába nem teszik bele a kellő energiát és időt, akkor eredmény sem lesz. Amennyiben a kezdetek után nincs meg a heti három edzés plusz két vívóiskola, akkor ne várják, hogy bajnokokká válnak.

A felnőtteknek nagyon nehéz belelátniuk a mostani gyerekek világába, és megérteni, hogy mi, miért történik velük. Az én fiatalkoromban a 17 évesek viselkedtek úgy, mint a mai 13-14 évesek. Félelmetes, hogy milyen hamar felnőttekké akarnak válni, miközben még nagyon kicsi gyerekek. Igazi edzői kihívás, hogy miként kezeljük ezt a helyzetet.

Gombola András
a Halásztelki BSE vívószakosztályának vezetője

(Kiemelt képünk forrása: Halásztelki BSE)