Mayer Szabina: bizalom és tisztelet
A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő szituációt, és elmondják, azok megoldására, kezelésére milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Mayer Szabina, a korábbi 50-szeres válogatott játékos, a Balatonfüred Kézilabda Akadémia U16-os együttesének vezetőedzője osztja meg gondolatait arról, nehezebb-e nőként fiúcsapatot edzeni, milyen szabályokat érdemes lefektetni a kezdetekkor, illetve kell-e a reagálni a lelátóról érkező kritikákra.
Már a pályafutásom alatt tudtam, hogy egyszer edző szeretnék lenni, az aktív játékoséveim alatt pedig elvégeztem a képzést. Nagyon jó pillanatban kerestek meg a füredi akadémiától – éppen azt tervezgettem, hogy visszavonulok –, ráadásul azt éreztem, hogy nyitott, befogadó közegbe mehetek, amelyben bíznak bennem. Éltem a lehetőséggel, de eleinte természetesen izgultam, hiszen nagy feladatot kaptam: az U16-os fiúkat vezethetem.
Nekem az volt a fontos, hogy edző lehessek,
Mindenesetre különleges a helyzet, mivel alig látni példát arra, hogy női edzője van egy fiúcsapatnak, de ez engem nem zavart, inkább a kihívást láttam benne. Mondanom sem kell, a kezdeti feszültséget gyorsan levetkőztem, és egyáltalán nem bántam meg, mert rövid idő alatt remek közeget sikerült kialakítani. Egyáltalán nem érzem, hogy másképpen állnak hozzám azért, mert nő vagyok.
Mivel az U16-os az akadémia belépő korosztálya, nemcsak nekem, hanem a srácoknak is minden új volt, mondhatni, a nulláról kezdtük a saját szabályaink, a közös életünk kialakítását. Szerintem könnyeb így, hiszen nincsenek berögződések, új alapvetéseket lehet meghatározni.
Szerencsés vagyok a csapatommal, mert nagyon rendesek a srácok, valamennyien tisztelettudóak.
Emellett pedig az, hogy részint hajtsák végre, amit kérek tőlük az edzésen és a meccsen, részint pedig én magam próbáljak mindenben a segítségükre lenni. Érdekelnek a problémáik a pályán kívül is, igyekszem őszinte, nyitott közösséget kialakítani. Egyelőre nem mindegyik játékos hajlandó megnyílni, de azt gondolom, jó úton járunk, mivel a hangulat kitűnő tréningeken és a közös utazások alkalmával is.
Edzőként szerintem nem azzal tudjuk kivívni a tiszteletet, hogy férfiak vagy nők vagyunk, válogatottak voltunk-e vagy sem, hanem a pedagógiai érzékünk, a személyiségünk és a szakmai tudásunk alapján dönti el a játékos és a környezetünk: érdemes-e ránk odafigyelni? Ahogyan arról már szó volt, rendkívül kevés női edző dolgozik fiúkkal, és azt hiszem, ennek a bizalomhiány az oka.
és mindent megteszek, hogy éljek a lehetőséggel.
Az említett pedagógiai érzékhez és a személyiséghez szorosan kötődik, hogy ha egy játékosunk például tiszteletlenül beszélne velünk, hogyan kellene reagálnunk. Nálunk ilyesmi sosem fordult elő, de ha megesne, biztosan félrehívnám már az első alkalommal az illetőt, és négyszemközt tisztáznám vele: itt nem így kommunikálunk egymással. Ha sorozatosan megtörténne, akkor természetesen a csapat előtt is rendezni kellene a helyzetet, mert ha kibeszéletlenül hagyjuk, az bizonytalanságot és rossz érzést szülhet a fiúkban.
Más, ha a lelátóról érkezik olyan bántó beszólás, amire szívünk szerint visszaszólnánk. Játékosként megtanultam ezt teljesen kizárni, így edzőként sem esik nehezemre. Azt javaslom, hogy soha ne álljunk le vitatkozni a drukkerekkel, mert ha belemegyünk a balhéba, azzal a csapatunkat zavarjuk meg.
Mayer Szabina
kézilabdaedző
