Karácsonyi mese egy edzőről, aki a pokolból tért vissza a boldogság pástjaihoz

A magánéletében nagy mélységeket megjárt Gombola András vívóedző tizedik éve vezet a tőrszakágban sikeres nevelőműhelyt Halásztelken. Mesebeli sztorija nem csak karácsonykor járhat tanulságokkal.

„Ez egy csoda!” – elérzékenyülve képed el Gombola András, amikor körbenéz a Halásztelki BSE tőrözőinek a nyár elején átadott bázisán. A 432 négyzetméteren elterülő, két öltözővel és modern gépekkel felszerelt Lengyel Éva Vívóterem tizenkét pástját benépesítik a lelkes gyerekek. A zsibongást a fegyverek csattogása teszi egyedivé, az edző körbejár, és mindenki kap egy-egy jó szót vagy biztató tekintetet. A rossz mozdulatokat kijavítja, a jókat megdicséri. A növendékek pedig a mester minden tanácsát igyekeznek megfogadni, hiszen nem egyszerűen jó vívók, hanem világ- és olimpiai bajnokok akarnak lenni.

akit figyelemre méltó tisztelet övez a teremben, mégsem érzi mellette feszélyezve magát a tanítvány, mert a tanítóban meglátják a fiatalok – ahogyan ő fogalmaz – a „cinkostársat” is.

A Halásztelki BSE szakosztályát 2015 szeptemberében három tanonccal indította el a szakember a helyi Bocskai István Református Oktatási Központ általános iskolájának tornatermében. Az intézmény, valamint a hazai vívószövetség kezdeti támogatásából harminc darab gyakorlótőrt és kesztyűket rendelt, majd, miután elkezdett négy osztály testnevelésóráján oktatni, rövidesen tizenöt igazolt sportolója lett. A létszám egyre gyarapodott, és a műhely hamar kinőtte a tizennégyszer hat méteres, kétpástos termet, de a mögöttünk hagyott nyárig ott zajlott a munka. Az egy idő után már nem éppen ideális körülmények ellenére a szakosztály rendkívül sikeresnek mutatkozott. A gyerekek nemcsak az élmezőnyhöz tartoztak a korosztályos országos bajnokságokon, szállították az érmeket, azon belül is a legfényesebbeket. A legjobbak pedig kivívták a válogatottságot, és a magyar színeket képviselhették az utánpótlás-világversenyeken.

„Először addig dolgozunk a gyerekkel, amíg kellően széles és biztos alaptudása lesz ahhoz, hogy versenyen induljon – mondja az edző. – Utána hagyjuk, hogy önmagát alakítsa a páston, és a személyiségéhez igazodva színessé tesszük számára a vívóiskolákat. A fiatalok sokkal hamarabb eredményesek lehetnének, ha csak egy-két dolgot tanítanánk meg nekik, és azt erőltetnék a versenyeken.

Gombola módszere hiteles, hiszen jól tudja, hogy miként kell már az utánpótlásévek végére eljutni a legjobbak közé.

A most negyvennyolc esztendős tréner Szatmárnémetiben született, és korosztályában a legjobb tőröző volt Romániában, sorozatban nyerte a bajnoki aranyérmeket. A sikerességének is szerepe volt abban, hogy elszaladt vele a ló, rossz társaságba keveredett, előbb az alkohol, később a drogok rabja lett. Romániában mindig is kettes számú állampolgárnak érezte magát, nem tűrte a melegítőjén a román zászló színeit, és bár húszévesen még juniorversenyt nyert Bukarestben katonasportolóként, rövidesen felhagyott a vívással. Függőségei miatt egészen mélyre csúszott, többször öngyilkosságot kísérelt meg, hét alkalommal került pszichiátriára, hajléktalan lett. Egy alkalommal az ereken át a csontig vágta a bal kezét, amellyel korábban a sportág régen látott nagy ígéreteként forgatta a tőrt. Pedig gyerekként otthon mindent megkapott, de egy valami rettenetesen hiányzott: „Az édesanyám soha nem mutatta ki a szeretetét, egyszer sem hallottam azt a szót tőle, hogy szeretlek.”

Amikor maga is alig hitt a talpra állásban, a reménytelenségből megtalálta a kiutat a magyarózdi Bonus Pastor Terápiás Otthonban. Leginkább az ott megismert sorsok nyitották fel a szemét. Legnagyobb segítsége a hit, kézenfogója Isten volt. Több mint tizenhárom éve él teljesen tisztán.

Tíz esztendeje Szombathelyen kapott tréneri munkát egy nemzetközi edzőtáborban, majd Szigetszentmiklóson dolgozott. Hamar kiderült, hogy kivételes érzéke van a gyerekekhez. Ezt követően került Halásztelekre, ahol úgy megszerette a tanítványait, hogy Kínába utazása után a busás fizetéssel kecsegtető ottani ajánlatra is nemet mondott. Jelenleg negyedmagával, a kezdetektől közreműködő egykori tanítvánnyal, Szilassy Bencével, valamint Tóth Jankával és Baski Bálinttal neveli a vívópalántákat.

Hiszem, hogy ez hatalmas segítség nekik. És ha a gyerek felnő, akkor visszagondolva hálásan azt mondhatja, hogy kellő időt szántunk rá, lehetett ránk számítani a könnyebb és a nehezebb életszakaszokban is. A csapatunknak az a titka, hogy minket sokkal jobban érdekel, mi van a gyerekkel, mint az, hogy milyen sportoló lesz belőle. Mindenekelőtt a partnerségnek, a lelki kapcsolatnak kell működnie.”

És bármikor történhet olyasvalami, amikor szükség van Gombola személyiségére, amely azt sugározza, hogy soha nem szabad feladni.

„A mára többszörös korosztályos világbajnok kerekesszékes vívó, Nádasdy Anna nyolcéves volt, amikor azt mondta, hogy velem szeretne dolgozni. Igazából miatta jöttem Halásztelekre, és vágtam bele az egészbe. Ő volt az első, majd a legidősebb tőrözőm, és szépen fejlődött, a kadétkorosztályban a harmadik helyen állt. Már az Eb-t és a vébét tervezgettük, amikor kiderült, hogy csontrákja van. Ez a legkegyetlenebb dolog, ami edzői karrierem alatt történt velem. Igyekeztem mindenben segíteni neki, elképesztő kitartással felépült, de a bal lába állapota romlani kezdett, és mára a legjobb kerekesszékes vívók közé tartozik, a szakosztályunkban edzői feladatokat is ellát.”

Gombola a történetét a Vívódások és a Nem hagyhatom kint Istent című könyvében írta meg. Tanítványai előtt pedig vállalja a múltját. Ezzel is arra törekedve, hogy neveltjei ne essenek az övéhez hasonló hibákba.

„Adtam egy könyvet a saját sztorimról azoknak, akik a versenyzőink közül már beléptek a kamaszkorba. Nagy mélységeket éltem meg. Úgy gondolom, nem tudjuk megelőzni, hogy a gyerek rágyújtson vagy elmenjen bulizni, és kipróbálja, milyen megrészegedni. Miképpen azt sem, hogy elessen, és megüsse magát.

Gombola értékrendje ma már nagyon hasonló, mint az annak idején a vele edzőként foglalkozó, az új csarnok névadójává választott Lengyel Éváé.

„Éva néni lett a pótanyám. Mindig is tiszteltem, de sokszor nem szerettem, mert nagyon kemény volt. Utólag úgy gondolom, hogy mindent jól csinált. Amit a vívásról tudok és edzőként alkalmazok, azt mind neki köszönhetem. A gyerekekkel tegező viszonyt és barátságot ápolok, de ha munkáról van szó, akkor kegyetlen vagyok. Sokkal gyorsabban lehet fejlődni, hamarabb átmegy az információ, ha jelen van az adrenalin és fókuszálunk a feladatra. Azt kell képzelni, hogy ez az utolsó vívóiskolám az edzőmmel, és megtisztelem azzal, hogy abban a tíz percben odakoncentrálok. Ebben a teremben már lehet fejlődni és nagyot álmodni. Hálás vagyok az új környezetért, ami nem az egyesületért vagy az edzőkért van, hanem a jövő generációjáért. És így lassan az ötvenhez közelítve már ki merem jelenteni, hogy

A csarnokban múlt hét szerdán állították és díszítették fel a karácsonyfát a gyerekek, majd másnap ünnepi háziversenyen mutatták meg, hogy mit tanultak az évben. És amikor a fa alatt várakozó érmek gazdákra találtak, a kicsik szeme ugyanúgy csillogott a boldogságtól, mint az edzőjüké.

(Kiemelt képünkön: Gombola András Fotó: Dömötör Csaba)