Múlt, jelen és jövő – beszélgetés a Regőczy, Sallay jégtáncpárossal

Nosztalgiával átitatott beszélgetés a hazai és a nemzetközi műkorcsolya-utánpótlás helyzetéről – az 1980-ban olimpiai ezüstérmes, világbajnok legendás jégtánckettős tagjai, Regőczy Krisztina és Sallay András nyilatkoztak a debreceni junior-világbajnokságot követően az Utánpótlássportnak.

A múlt héten négy napon át versenyeztek egymással a legjobb juniorkorú műkorcsolyázók és jégtáncosok a Debrecenben megrendezett korosztályos világbajnokságon. A város 2016 után rendezhette meg újra az eseményt, amit óriási készülődés előzött meg. A hazai szövetség Regőczy Krisztinát és Sallay Andrást, az 1980-ban olimpiai ezüstérmet és világbajnoki címet is szerző klasszis jégtánckettőst kérte fel a vb nagykövetének, és mindketten örömmel mondtak igent a felkérésnek.

Életük a sport, pontosabban a műkorcsolya és a jégtánc, amelytől a visszavonulásuk után sem szakadtak el, büszkén és érdeklődve figyelték, hol tart jelenleg a világ utánpótlása.

„A junior-világbajnokság mindig fantasztikus esemény, összegyűlik a fiatalok krémje, láthatjuk a jövőt. Megnézhetjük, egy-két év múlva kik kerülnek be a felnőttmezőnybe – mondja Regőczy Krisztina az Utánpótlássportnak. – Gyönyörű programokat láthattunk, az aranyérmet szerző japán kislány (a 16 esztendős, leány egyéniben sorozatban harmadjára világbajnok Simada Mao – a szerk.) például csodálatos volt, hihetetlen, de a kora alapján ő még a jövő évi olimpián sem indulhat el, annak ellenére, hogy a 230 fölötti, vébégyőztes pontszáma ebben az évadban a második legmagasabb – a felnőtteket is beleértve. Csoda, hogy egy ilyen eseményt Magyarország rendez meg, közben pedig nem meglepő, mert a korábbi eseményeinken bebizonyosodott, hogy a világ nagyon szeret a hazánkba látogatni.”

„Az utóbbi években az a benyomásom, hogy érdekes irányt vett a szakág – veszi át a szót Sallay, aki az esemény rendezésében is részt vett. – Vegyük például a zeneválasztást, és az arra készített koreográfiát: állandóan dübörgő, zümmögő betétdalra – amit ráadásul kevesen ismernek – borzasztó nehéz előadni, egyre kevesebben maradnak a klasszikus iránynál. Emellett a jégtáncban a jelenlegi szabályok szigorúan előírják a kötelező elemeket, emiatt sok esetben ezen a eseményen is szinte alig volt különbség a páros műkorcsolyázás és a jégtánc között. Ez – ahogyan a nevében is jelzi –  egy

Mi mindig a közönségnek találtuk ki a koreográfiát, ez történt például 1979-ben is, a bécsi világbajnokságon (amelyen ezüstérmet szerzett a duó – a szerk.), amikor előadtuk a Monarchia-kűrt. Kriszta nagymamájának köszönhetjük ezt a szemléletet, aki mikor megtudta, hogy az 1974-es vébé Münchenben lesz, felkiáltott: »oda polkát, csárdást, keringőt vigyetek, amit a bajor közönség szeret!« Igaza is lett, az egy évvel korábbi tizenharmadik helyünk után előreugrottunk a hatodikra.

A világbajnokságon – ahogyan arról beszámoltunk – négyen képviselték a magyar színeket, Vlasenko Aleksei és Dzsumanyijazova Polina egyéniben, Berei Mózes József és Lily Wilberforce pedig a páros műkorcsolyázók között lépett a jégre. Egyedül Dzsumanyijazova jutott tovább a rövidprogram után, így a kűrjét is bemutathatta, végül a 21. helyen zárt. Közülük csak Berei született Magyarországon, Dzsumanyijazova Moszkvában él és edz (először 2023-ban szerepelt magyar országos bajnokságon), a szibériai illetőségű Vlasenko 2022 óta szerepel magyar színekben nemzetközi versenyeken, és hét éve él Budapesten a családjával, Wilberforce pedig kanadai, Bereivel pár hónapja készülnek együtt, ők az utolsó szalmaszálba belekapaszkodva kvalifikáltak a hazai vb-re.

„Nehéz, kétoldalú helyzet, hiszen ezek a fiatalok rengeteg időt, energiát, nem utolsósorban pénzt fordítottak a műkorcsolyázásra, és rajtuk kívül álló okok miatt nem jutnak lehetőséghez a hazájukban, nem indulhatnak nemzetközi versenyen. Az egész világ tárt karokkal fogadta őket, viszont ahonnan ők érkeznek, ott annyira magasszintű az utánpótlásnevelés, olyan alapokkal rendelkeznek, hogy

– magyarázza Regőczy. – Az elmúlt évtizedek alapján fantasztikusan tehetséges a magyar utánpótlás, a korcsolyázás azonban rengeteg időt és gyakorlást igénylő, összetett sportág, legalább tíz év szakmai előkészület kell hozzá, hogy olyan szintet érjenek el a fiatalok, amivel már egy junior-vébén részt tudnak venni.

Felgyorsult a világ, a mai fiataloknak jóval több lehetőségük van az élet minden területén, a hozzáállás is megváltozott, türelmetlenebbek, mindent tegnapelőtt szeretnének. Anyagilag sem könnyű, mert bár sok fedett pálya van az országban, olyan jégárak vannak, hogy ki sem merem mondani… Emlékszem, mi a szabadban készültünk, sokszor a szembeszél miatt alig értünk át a pálya másik végébe, mégis úgy érzem, több jéglehetőségünk volt.”

A hazai rendezésű világbajnokságon egyedül jégtáncban nem volt magyar induló.

„Természetesen ez szívfájdalom, jégtáncosként a szakág a szívem csücske, attól függetlenül, hogy a többit is nagyon szeretem. Amikor a nemzetközi szövetségben sportigazgatóként dolgoztam, akkor sem tettem különbséget közöttük, ez a mai napig így van, de rossz érzés volt, hogy éppen jégtáncban nem tudtuk kvalifikálni magunkat – fogalmaz a korábbi klasszis korcsolyázónő. – Pedig a szakágnak nagy múltja van itthon, számos kiváló versenyzőnk volt, akik közül ráadásul többen is jelen voltak a debreceni junior-vébén. Ilyen például a junior-vébé-ezüstérmes Bálint Csaba (aki jelenleg a hazai szövetség műkorcsolyaszakágának sportigazgatója – a szerk.), Engi Klári, Hoffmann Nóri és Elek Attila is, a sort pedig még folytathatnám. Bízom benne, hogy a következő években hozzájuk hasonló utánpótlás nevelődik ki. Abban biztos vagyok, hogy ez az esemény segít a sportág népszerűsítésében.”

Kell is, hogy minél több fiatalhoz eljusson a műkorcsolya és a jégtánc, ugyanis Sallay szerint a szakágban világszintű a fiatalok számának a visszaesése, az „ő idejükhöz” képest legalábbis biztosan. A férfi 14, Regőczy 12 éves volt, amikor összeállt a duó, tehát már utánpótláskorban együtt gyakoroltak. Elmondásuk szerint akkoriban a jégpályák tele voltak, mára viszont megcsappant az érdeklődő ifjak tömege;

Azt is megfigyelhetjük, hogy a fiatalabb korosztályokban többen versenyeztek, vagyis a megtartó erővel is gond van, sokan szögre akasztják a korcsolyát, mire a junior vagy a felnőtt korba lépnének.

„Rengetegen voltak akkoriban a jégen, minden klubnak megvolt az egyéni műkorcsolya-, páros műkorcsolya- és jégtáncszakosztálya, tele voltak az edzések, minden egyesületben volt nyolc-tíz jégtáncduó. Nemzetközi szinten is lényegesen kevesebben korcsolyáznak, kevesebbeket fog meg az élmény. A politikai helyzet miatt szétszóródtak az orosz sportolók a nagyvilágban, sok helyen – ahogyan hazánkban is – bekerülnek a válogatottba, de

Ebben a szülőknek óriási felelőssége van, engem már hatéves koromban kivittek különböző jeges eseményekre, rögtön tudtam, hogy én is rá akarok állni, balettelőadáson is voltunk, aminek szintén csodálatos a világa… Családi körben érdemes ezt a szemléletet megismertetni a gyerekkel, legyen előttük a minta. A művészetek között ráadásul mindig is volt átjárás, érdekes módon még a festészetben is tudtam hasznosítani, hogy korábban táncosként Nagy Zoltántól (balettművész, a páros egykori koreográfusa és balettmestere – a szerk.) megtanultam megfelelően tartani a karomat, az összes izmomat használni. Az ember egész életére kihat, ha bekerül egy közegbe, ahol elkezd valamivel foglalkozni, szigorú életrendet tanul, és az sem baj, ha nem lesz belőle világbajnok, mert ezeket a tulajdonságokat mindenhol hasznosítani tudja majd.”

Ekkor elvékonyodik a legendás jégtáncos hangja, sőt könnyek is szöknek a szemébe az emlék felidézésekor.

nem sokkal később pedig összeállítottak minket. Onnantól kezdve nem volt megállás, és a legnehezebb helyzetekben is kitartottunk egymás és a sportág mellett. Ő az 1980-as olimpián lázasan versenyzett, gyógyszert viszont nem vehetett be. A négyperces kűrünk utolsó negyedének kezdetén odasúgta, hogy »Bandi, nem bírom tovább«. Ekkor én a már említett Nagy Zoltán hangján mondtam neki, hogy »tartsd magad!« És ő így is tett, tartotta magát, végigcsinálta, majd a színfalak mögött összesesett. Sírva fakadok, mikor ezt felidézem. Nem adtuk fel, ahogyan semmi mást sem az életben; erre megtanított minket a sport, a kitartó munka, és abban bízom, hogy a jövőben minél több magyar fiatal bejárja ezt az utat.”

(Kiemelt képünkön: Regőczy Krisztina és Sallay András Forrás: MOKSZ)