Büchler Zsolt: „Az tesz igazán boldoggá, amikor látom, hogy a volt tanítványaim a civil életben is bajnokok”

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben január elején indított, Mestermunka című sorozatunkban az utánpótlásedzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. Ezen a héten Büchler Zsolt karateedzőt mutatjuk be, aki harmincnégy éve foglalkozik gyerekekkel, 2009 óta pedig szövetségi kapitányként is dolgozik.

– válaszolta Büchler Zsolt utánpótlásedző és szövetségi kapitány, amikor arról érdeklődtünk, mi volt az első benyomása a nyolcvanas évek elején még kevésbé ismert és népszerű sportágról. – A Bruce Lee-filmek is tereltek ebbe az irányba, de az első lökést az adta meg, hogy 1982-ben egy barátom megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani a karateedzésre. Fantasztikusnak láttam azt a miliőt, aztán a másik fiú viszont többször nem jött, én pedig egy életre a teremben maradtam. Romantikus alkat voltam, eredetileg amúgy régész vagy történelemtanár szerettem volna lenni, pedig akkor még nem is találkoztam Indiana Jones-szal.”

Versenyzőként nem jutott el magyar bajnoki címig vagy válogatottságig, de nagyon vágyott arra, hogy a lehető legmagasabb szinten foglalkozhasson a karatéval.

„Már gyerekkoromban kicsit magamra voltam utalva: ötéves koromtól édesapámmal éltem, aki meghalt, amikor az általános iskolában végeztem, ezért nevelőszülőkhöz kerültem. Én döntöttem arról, mi lesz az életemmel, mert igazából mást nem foglalkoztatott ez a kérdés.

Az érettségi után felvételiztem a jogi egyetemre, de nem jutottam be, így bevonultam katonának.  Aztán leszereltem, és a XII. kerületi MOM egyesületében folytattam a karatét, egészen kiváló közösségbe kerültem, ahol 1991-ben felkértek, hogy segítsek be edzőként.”

Ebből aztán a mai napig tartó, sikeres karrier alakult.

„Három évvel később az egykori iskolám tornatermében indítottam el a saját klubomat, ami még MOM égisze alatt futott. A teljesen saját, új egyesületemet 2004-ben, immáron huszonegy éve alapítottam, ez a Senshi Karate Club. Egyébként ugyanabban a suliban voltak továbbra is az edzések, csak a jogi helyzet változott. A covid alatt minden oktatási intézmény bezárt, ezért keresnünk kellett egy helyiséget: szintén a XII. kerületben találtunk egy helyet, amit kibéreltünk, átalakítottunk, és azóta is itt vagyunk. Fontos megemlíteni, hogy az MTK karateszakosztályában is dolgozom, az a 2010-es évek elején alakult. Évekkel ezelőtt megállapodást kötöttünk arról, hogy azok a kataversenyzőim, akik válogatottságig jutnak, ugyan velem edzenek továbbra is, de az MTK színeiben folytatják, és cserébe támogatást kapnak. Továbbá nagy elismerésnek tartom, hogy 2009 óta én vagy a szövetségi kapitány, és remek edzői csapatunk van –

Minden tudást igyekezett begyűjteni, hogy a legjobb edző váljon belőle.

„Elvégeztem az egy- és a kétéves edzői szakot, aztán sportmenedzseri diplomát szereztem. Többször is jártam Seattle-ben, ahol rengeteget tanultam, valamint Olaszországban és Franciaországban is igyekeztem ellesni az ottani módszereket. A 2021-es tokiói olimpia után nyílt lehetőség itthon mesterképzésben részt venni, úgyhogy természetesen oda is beiratkoztam, és végigcsináltam. ”

A pedagógiai érzék és a rengeteg tapaszlat elengedhetetlen ahhoz, hogy jó utánpótlásedzővé váljon az ember.

„Szerintem volt affinitásom a szakmához, plusz még az is lehet, hogy véremben van a pedagógia, ugyanis az édesapám egyik unokatestvére jeles sportpszichológia-professzor volt. Természetesen eleinte rengeteg hibát elkövettem, de van egy olyan jó tulajdonságom, hogy szembe merek nézni azzal, mit csinálok rosszul, és mielőbb igyekszem javítani azt.

Pedig a generációs különbségek hatalmas kihívást jelentenek a gyerekekkel foglalkozó trénereknek.

„Feladatunk, hogy megtanuljunk a mai fiatalok nyelvén beszélni. Hatalmas a szakadék közöttünk, de rá kell tudnunk venni őket a kemény munkára. Az úgynevezett képernyő-generáció jóval nehezebben és rövidebb ideig tud koncentrálni, de nem szeretném ellenségnek beállítani a technológiai vívmányokat, mert számos mellettük szóló érvet is fel lehetne sorolni, csak kordában kell tartani a használatot. Mi az edzőtáborokból nem tiltjuk ki a telefonokat, tableteket, csak meghatározzuk, mikor szabad elővenni azokat. Egyébként a sport jelentősége ebben a világban még nagyobb, hiszen

A fegyelmezés módja is igencsak sokat változott az elmúlt évtizedben.

„Ami az én gyerekkoromban volt, az ma már teljesen eltűnt. Minden edzőnek alkalmazkodnia kell ahhoz, hogy nem állhat úgy a fiatalokhoz, ahogyan vele bántak annak idején. A fizikai bántalmazás teljesen elképzelhetelen a teremben, és a kiabálás is kezd egyre inkább kiveszni – magamon azt veszem észre, hogy szinte soha nem kell felemelnem a hangomat, mert sikerült létrehoznom egy olyan közösséget, amelyben odafigyelnek rám a gyerekek. Vicces, hogy amikor a régi tanítványaim megnézik az edzéseimet, azt mondják:

Pedig nem arról van szó, hogy ne lennék kemény, csak fejlődtem, és a tapasztalatomnak köszönhetően sokkal higgadtabban, egyszerűbben érem el ugyanazt, amit korábban fegyelmezéssel tettem. És még valami: a szülők is nagyon megváltoztak, másképpen állnak fontos kérdésekhez. Például szerintem akkor jár el helyesen a szülő, ha nemcsak azt nézi, hogy melyik a legeredményesebb klub, hanem az edző személye alapján választ, ugyanis vele fog sok időt tölteni a kicsi.”

És mi az igazi öröm az utánpótlásedzők számára?

„Engem az tesz igazán boldoggá, amikor látom, hogy a volt tanítványaim a civil életben is megállják a helyüket, mind a munkában, mind a családi kapcsolatokban.

(Kiemelt képen: Büchler Zsolt tanítványai körében Forrás: Senshi Karate Club/Facebook